Szerelmes történetek - Félemberek

A mi szerelmünk 2007. január 5-én kezdődött, illetve rá néhány hétre. Ugyanis ez egy speciális kapcsolat. Itt nem volt lehetséges a "szerelem első látásra".

Egy internetes portálon hirdettem magam, félve és egyben reménykedve vártam, hogy valaki majd csak jelentkezik. Ez a kettős érzés azért volt bennem, mert kerekes székes vagyok és már egyszer hittem a soha el nem múló szerelemben. Az a kapcsolat csupán hét hónapig tartott. Ennyi időnek kellett eltelnie, mire a srác kimondta "túl sok vagyok neki így négy kerékkel". Ezzel nem csak a szívem, hanem azt a kevéske kis önbizalmamat is összetörte, ami addig volt. Teltek a hónapok, és lassan kezdtem ismét helyre jönni. Egyre jobban erősödött bennem a vágy, hogy én is társat találjak. Akkor jött az elhatározás: ismét teszek egy próbát. A hirdetésbe nehéz lett volna beleírni, hogy nem tudom magam segítség nélkül ellátni, de nem is akartam ezzel senkit elrémiszteni. Az első bemutatkozó levélbe írtam tehát le, hogy sajna vannak dolgok, amikre egyedül képtelen vagyok, ilyen például a helyváltoztatás. Ezekre a bemutatkozó levelekre már nem érkezett válasz... mindenki meghátrált... Kicsit bántott, de úgy gondoltam, a legjobb, ha már a legelején, őszintén elmondok mindent.

Amikor 2007. január 6-án kora reggel kinyitottam az éjjel érkezett levelet, egy, a megszokottnál jóval különb írás jelent meg a képernyőn. A néhány soros kurta mondatok helyett egy szépen megfogalmazott bemutatkozó levelet olvashattam. Már ekkor is tudtam, hogy ő egy különleges srác. Ezért is válaszoltam neki, pedig nyolc év az én javamra és 420 kilométer volt köztünk. (Sarkad-Zalaegerszeg... finoman szólva sem voltunk közel egymáshoz...) Napok teltek el úgy, hogy "csak" leveleztünk. Se fénykép, se chat, jelentettem ki. Azt szerettem volna, ha minél jobban megismerjük egymást, mielőtt fényképet cserélünk illetve, meghalljuk egymás hangját.

Január végére már annyira boldogok voltunk, hogy azt hittük mienk a világ. Azt gondoltuk a környezetünk is velünk fog örülni. Sajnos tévedtünk, mert Macim szülei minden erejükkel ellenezték szerelmünket. Mivel Ő is mozgáskorlátozott, (járása kacsázó, jobb lábára sántít, és egyensúlyérzéke labilisabb az átlagosnál) a szülei úgy gondolták, és sajnos ez az álláspontjuk a mai napig nem is változott, hogy mi ketten képtelenek vagyunk arra, hogy együtt éljünk, és megbirkózzunk az élet mindennapi nehézségeivel.

Eljött a tavasz és bennünk egyre jobban körvonalazódott: találkoznunk kell. Pünkösd hétvégéjére sikerült összehoznunk az első randit. Az a néhány nap, nagyon gyorsan eltelt. Rengeteget beszélgettünk, sétáltunk vagy csak ültünk és néztük egymást. A kora hajnali órákban indult Macim haza, így a könnyeimet könnyen a paplanom alá rejthettem.

Azon a nyáron sikerült még találkoznunk, s az ö sántikáló léptei hamar felvették a kerekes székem tempóját. Sajnos Macim munkahelyén csak nyáron van szünet, ezért 11 hónapot kellett kibírnunk úgy, hogy nem érinthettük egymást. Ez főleg akkor volt nehéz, ha valamelyikünk rosszkedvű volt. Olyan sokat jelentett volna ilyenkor, ha szorosan átfoghatjuk egymást... Helyette maradt a telefon és a webkamera homályos képe.

A jövő nyár nagyon szépnek ígérkezett és egyben döntő jelentőségű is volt. Egy hét kettesben... A szülőktől távol... Nekem addig mindig anya segített mindenben, mégsem féltem. Valahol a szívem legmélyén tudtam, Macim képes segíteni nekem. Nem is kellett csalódnom. Minden perc, amit együtt töltöttünk, a világ legtermészetesebb dolgának tűnt. Csodás élményekkel, és azzal a tudattal gazdagodtunk, hogy tényleg képesek vagyunk arra, hogy fizikailag is társak lehessünk.

A következő lépés tehát az volt, hogy eljussak Zalaegerszegre, ahol Macim él. Ő már ismerte az én világomat, s én is szerettem volna része lenni az övének. Az idén nyáron ez is megtörtént. Sajnos Macim szülővárosától csak 25 km-re találtunk akadálymentes szállást. Így többet kellett ingáznunk. A szükséges kilométereket baráti illetve szállítószolgálati segítséggel tettük meg.

Olyan helyekre vitt el, amikről eddig csak álmodoztam. Megismerhettem a barátait, a családját. Végre nem csak elmondás alapján, hanem a valóságban is láthattam, milyen például egy színházi előadás. Ha tehettem volna, megállítom az időt, hogy az a két hét örökké tartson.

Az egyik barátja hozott haza. Macim egész úton szorosan ölelt. Úgy éreztem, egy picinyke levél vagyok, amit egy Öreg Tölgy szorít kétségbeesetten magához, tudva azt, hogy az ősz közeledtével kénytelen lesz elengedni. És ahogy fogytak a hosszú kilométerek az autó alatt, tudtuk, közeledik a könyörtelen Ősz...

Itthon vagyok. Mégis idegen minden. Hiányzik mindaz, amit csak ő tud megadni. Hatalmas elhatározásra jutottunk. Fészekrakók leszünk. De talán ez minden eddigi megpróbáltatásunknál nehezebb. Hiába van mindkettőnknek munkahelye, nem keresünk sokat, kevés az önrész a saját lakáshoz, aminek ugye teljes mértékben akadálymentesnek kell lennie. De nem adjuk fel a reményt, ha éjjel-nappal a hirdetéseket kell bújni, akkor is megtaláljuk a mi otthonunkat. Hiszen tudjuk, egymás nélkül mindketten félemberek vagyunk.

/Készült: 2009. 09. 09./

Amennyiben bárki bármilyen formában tanácsokkal vagy tárgyi eszközökkel esetleg anyagilag tudja segíteni a történetben leírt pár életét az látogassa meg a hivatalos weboldalukat.

Weboldal: http://szerelmunk.uw.hu/

A történetük a saját weboldalukon is megtalálható illetve ott bővebb információ található eddigi életükről.

Megjegyzés: A történet megtörtént esemény és az írója hozzájárult, hogy a weboldalon közzétegyük.